Petri Anikó művészettörténész megnyitója az ’Álom-szőnyegek’ c. kiállításhoz, 2022

ÉS -  Élet és irodalom LXVI. évfolyam, 46. szám, 2022, november, pp 1-21, szinopszis: Sinkó István

'Framing the Unconscious' - ‘Keretben a tudattalan világa’ - Ignas Vieversys interjúja

’Half Broken Hopes’ - Grantham Journal - 2022

Bailgate Independent 2020 November-December, pp 38.

After Illusion magazine, 2020, pp 40-41.

'Entangled Encounters' - ‘Szövevényes találkozások’ a The Guardian 2018-as év válogatott diákmunkái között

Nottingham Contemporary ‘Aftermath’ kiállítás katalógusa, pp 22-23. - 2018

Sheepshead Review, 2018 tavaszi kiadvány (csak nyomtatott), UWGB, Wisconsin, USA

Art Reveal Magazine 38. szám, 2018 április, pp 96-101., ISBN 9781388503475

Focus on Identity Projekt, ISSUU - 2017

Rádió riport a Rádio Bézs ‘Lila tinta’ c. műsorában, riporterek: Szerényi G. és Frank I. - 2017

Rádió riport a Rádió Q 'Teremőr’ c. műsorában, riporter: Szerényi Gábor - 2014

Ponyiczki Szilvia Álom-szőnyegek c. kiállításának megnyitó beszéde (Érdi Galéria, 2022 - Petri Anikó művészettörténész)

Az alkotói folyamatra tekinthetünk úgy, mint tudatos cselekvésre. Ezernyi megtervezett döntés végtermékeként elénk tárul a műtárgy, maga az alkotás melyben összpontosul mindaz, amit a művész megálmodott, elénk tárva belső látásmódja, világa egy szeletét. Mégis, ha részleteire bontunk egy-egy alkotást, rájövünk, hogy a jelek melyeket arcként, emberi alakként és más külső világra utaló jelként értelmezünk csupán illúzió. Egy festmény nem más, mint egy réteg vászonanyag, keretbe szorítva, amely felületét festékpigmentek borítják és minden más meghatározás, amivel egy festményt jellemzünk, e három anyag együttesének manipulálása. Hogyan lehet, hogy mi mégis többnek látjuk, mint ami valójában? Mi az a folyamat, aminek köszönhetően az anyag átlényegül a szemünk előtt? Nem más ez, mint varázslat, melynek köszönhetően a tárgyak és az általuk közvetített gondolatok egyszerre létezhetnek több dimenzióban. A művészetben rejlő erő, hogy az alkotói folyamatnak köszönhetően egymásra építkezve, olykor szertefoszolva mutatnak nekünk egy olyan világot, amely egyszerre létezik, ugyanakkor nincs, és melyet mi mégis mindannyian értünk, érzünk.

Ponyiczki Szilvia tudatosan kutatja a tudattalan világát. Alkotásaiban személyes és közösségi emlékképeket jelenít meg, ezáltal szemlélteti a tudati sík alatt létező világot, melyből álmaink és zsigeri emlékeink táplálkoznak. Alkotói világát Carl Jung svájci pszichológus és pszichoanalitikus írásain keresztül értelmezhetjük úgy is, mint a letérképezését annak a kollektív tudatalatti örökségnek, mely Jung szerint közös őseinktől eredeztethető velünk született tudásanyag. Nem kisebb feladatra vállalkozik tehát művészetével Szilvia, minthogy vászonra, tárgyakba formázva analizálja a minket körülvevő, látható és láthatatlan világot, ami generációk óta bennünk rejtőzik és olykor a tudati szintre emelkedik. A kiállításban szereplő alkotások testamentumai ennek a több éves törekvésnek. Arra invitálják szemlélőt, hogy nézzen túl a felszínen, akár túl magukon a reprezentált alakokon is és próbáljon kapcsolatot teremteni ezzel a mélyen bennünk rejtőző világgal. Számára az alkotások készítése egy meditatív folyamat, melyet általában nem tervez előre, nem vázolja fel a mintákat és kompozíciókat. A képek organikusan jönnek létre, mintegy bevonva a tudattalant a festésbe. Merjünk tehát mi is elmélyedni ebben az ismeretlen, de valahol mégis ismerős világban. Nyissuk ki nem csupán szemeinket, de elménket és lelkünket is, engedjük át magunkat az utazásnak, melyre a kiállítás hív. 

Szemek, kezek, tekeredő természeti formák: egy folyamatosan bővülő vizuális nyelvezet részei, melyek vissza-visszatérő motívumai Szilvia művészetének. Mindezekben olyan ősi motívumokat láthatunk, melyek állandó tartalmi átalakulásban léteznek, túlmutatnak elsődleges jelentésükön, immár örökérvényű amorf hieroglifaként mutatkoznak meg. Ahogy a befogadó egy-egy alkotás előtt állva a jelek összességéből próbálja megfogalmazni saját interpretációját, rádöbben arra, hogy a meghatározhatóság is csupán egy álomkép. Szilvia alkotásai azonban egy olyan értelmezés felé vezetnek, ahol a bennünket körülölelő valóság nemcsak ráépül a tudatalattira, de össze is kapcsolódik vele – itt ismét Jung ráhatását fedezhetjük fel, hiszen az ő értelmezésében a tudattalan nem alárendelt helyzetben létezik a tudat felszíne alatt, hanem körülöleli azt. Műveiben nem fedezhetünk fel hierarchikus viszonyrendszert a valóság és az álom világa között. Szilvia alkotásain sem állnak egymással harcban, nincs konfliktus helyzet, csak egymásba csúszó jelek léteznek. 

A valóságtól való elrugaszkodás azonban senkit se tántorítson el a mély értelmezéstől. A tárlaton szereplő műtárgyakban minden eszköz adott, hogy külső szemlélőként is belépjünk ebbe a különleges vizuális térbe. Az alkotásokban gyakran köszönnek vissza ismerős elemek. A szem olykor felismerhető, ám stilizált motívumként jön elő. Egyes festményeken a szempárok a testtől elválasztva, a térben lebegve figyelnek bennünket. Máskor, mint a Merre menjek című alkotásban vagy a Sötétségbe hatolás linó nyomatpárban, ami egy fekete és egy fehér háttérre épülő azonos kompozíció, a szemek már amőba-szerű lényekben elhelyezve lebegnek a megfoghatatlan térben. Képei sokféle technikával és megközelítéssel jönnek létre. Olykor geometrikusabb formákra, máskor organikus alakzatokra épít. Az alap lehet a festék fröcskölése, kontrollálatlan felvitele a vászonra vagy éppen a formák felhalmozása, melyre aztán ráhelyeződik egy felsőbb, már tudatosabb réteg. A képek szerkezeti felépítése is ráerősít a tudatos és a tudattalan kapcsolatára, hiszen a tudati szint részben mindig takarja a hátteret, ugyanakkor belőle táplálkozik. A képek közötti állandóságot azonban a biomorf hieroglifák adják.

Kik ezek a lények? A képekben megjelenő fragmentált és egymásba folyó formák egyszerűségében és időtlenségében rejlik a kulcs, ahhoz, hogy elinduljunk a megfejtés felé. Lehetnek ők ősi falfestmények leszármazottjai, lehet egy álomkép, de akár egy mikroszkopikus tér is, amelyben a formák az univerzumot felépítő sejtek. Lehet egy szellemi, vagy egy biológiai emlék, melyen mindannyian osztozunk. De felfedezhetjük a Szilvia számára fontos művészettörténeti előképeket is, mint Joan Miró szürrealista festményeit, a Konstelláció sorozat vagy éppen a Harlequin karneválja című alkotás. Említhetjük még Vaszilij Kandinszkij – akitől a „biomorf hieroglifa” kifejezés is származik – Kék ég című festményét. A történeti elődök azonban inkább tekinthetők kiindulási pontnak, semmint célnak. Mindaz, ami láthatóan összesűrűsödik az alkotásokban kapcsolódási pontokat ad.

S bár megkíséreljük a konkrét válaszok adását, Szilvia alkotásai mégis radikálisan bíztatnak tanult korlátaink elengedésére. Talán nem is a megfejtés a cél, talán nem is kell arra törekednünk, hogy mindennek értelmet adjunk. Ezen a gondolati síkon indít el bennünket Dream-carpets, azaz Álom-szőnyegek sorozatával is, amellyel az emberi cselekedetek és döntések mögötti efemer tartalmat kutatja. A szőnyeg jó hasonlat tehát, hisz ahogy egy szőnyeget is folyamatosan rétegről-rétegre szőnek, így egymásra építve a mintázatokat is, úgy körvonalzódnak gondolataink is. Közelről nézve csak egyes részleteket, textilfoszlányokat látunk, ám távolabb lépve kirajzolódik az egész motívum. A sorozathoz Marie-Louise von Franz gondolatait idézi. A svájci pszichológus maga is Jung követője volt, legjelentősebb munkája pedig a Tündérmesék értelmezése című könyve, melyben a kultúrákon átívelő mese-elemeket kutatja. A tündérmesék világszerte szinte ugyanazt a cselekményt írják le, hasonló elemeket tartalmaznak, azt sejtetve, hogy bizonyos emberi mintázatok univerzálisan megtalálhatók mindenhol, mindenkiben. Ennek tükrében építi Szilvia is alkotásait, melyekben a repetitív formák és színek újra és újra visszatérnek a mitológiai utalásokhoz, népmesei elemekhez és a középkori kódexek margóin fellelhető szörnyekhez, miközben egyik kultúrtörténeti elődhöz sem köti le magát és végig sajátos vizuális nyelvezetét használja. Ezt erősítik azok a képek, ahol az ismétlődő mintázatoktól elrugaszkodva már-már absztrakt kifejezésként csak vonalak és színek maradnak. A Transzba esett madár című alkotásában halványzöld háttér előtt erőteljes színes vonalak tekeregnek a vásznon, ahogy a mű címe is utal rá, a cikázó vonalak szinte transzba ejtik, meditatív állapotba helyezik a nézőt. Moments of Clarity, azaz A tisztánlátás pillanatai című képében pedig elkülönülő szögletes formákban sorakozva katalogizálja a magát a színt: kékeket, szürkét és sárgákat, vagy éppen pont a szín hiányát, a fehérséget, mely átlyukasztja a vibráló narancssárga hátteret.

A kiállítás különleges alkalom arra, hogy a tudatos, több éve tartó alkotói folyamatot akár távolabbról tekintsük meg, kapcsolódási pontokat keresve a festett és térbeli alkotások között. A festményeken szereplő képek a felszabaduló tudatalattit hívatják megjeleníteni, ugyanakkor formailag strukturált mezőben léteznek, hiszen a vászon széle és a keret mégis határt húz. A kisplasztikák kiterjesztett valói a festményeknek, a kétdimenziós álomsíkot saját háromdimenziós világunkba helyezik. Az amorf alakok, a kezek és a szemek kilépnek a lapos világból és megelevenednek előttünk, a szín-térből immár kézzelfogható tárgyakká válnak. Ezzel elindul egy dialógus, egy új irány, mely már nem csupán reprezentáció kérdése. Immár azt kérdezi: létezhez-e a tudatalatti ugyanabban a térben és időben, mint a tudatos világ? 

S hogy visszatérjünk oda, ahonnan kezdtük ismét meg kell kérdeznünk: mi az, amit magunk körül látunk? Műtárgyakat, vásznat és pigmentet, netán egy közös tudatalatti jelképnyelvet? Mindezt egyszerre? Ahogy a művész is, ahogyan Szilvia is mindig visszatér ezekhez a kérdésekhez, alkotásaival folyamatosan kapcsolatot teremtve a tudatos és tudattalan között, úgy bennünket is erre ösztönöz. A tudattalan feltárása tudatos cselekedet kell legyen. Művei sokszínűsége, az absztraktba hajló formahasználat, a repetitív motívumok, az anyagok és a történetek melyek mind részét képezik Ponyiczki Szilvia művészetének sajátos logika szerint térképezik fel azt a részünket, amit nem a logika vezényel. Izgalmas teret nyit meg számunkra, ahol a látszólagos káoszból a teremtésen keresztül új rendszert építhetünk ki és talán közelebb kerülhetünk legbelsőbb énünkhöz, álmainkhoz is. 

Petri Anikó

Művészettörténész

2022 augusztus