Polcsik Enikő
Festő
Minden művészeti tevékenységgel foglalkozó ember tapasztalta már azt a jelenséget, mikor nincs motivációja az alkotásra, vagy ha van is, lebeszéli saját magát az ötletei megvalósításáról, mondván, úgysem lesz elég jó. Ha pedig ezt még nem tapasztalta, majd fogja. Én ezt a bénító tehetetlenséget kifejezetten nehezen viselem, azonban visszatekintve egyre inkább biztos vagyok abban, hogy legutóbbi alkotói válságom oka saját megrögzöttségem volt. Mégpedig az ötletek és a motiváció forrására vonatkozóan, amelyről meg voltam győződve, hogy másból nem is származhat, csakis egy jól elkapott fotó felhasználásából. Túlnyomórészt figurális témákat dolgozok fel, melyeknek szinte mindig fotó (volt) a kiindulópontja. Vannak olyan időszakok, mikor ez inkább csak kötöttségeket jelent, határokat szab. Nem biztosít akkora teret a téma kibontakoztatására. Másfelől – ami problémásabb – függővé teszi az alkotót attól, hogy éppen van-e a tarsolyában (tárhelyében) néhány, vagy akár egy kép is, amely vizuálisan elég izgalmas ahhoz, hogy festménnyé alakuljon. Már akkor is felmerültek bennem ezek a gondolatok, mikor inspiráló és izgalmas képet találtam.Belefáradtam abba, hogy pillanatképeken múlik az, hogy fessek, vagy ne. A kezdeti erős ragaszkodásom a fotókhoz, azok kompozíciójához oldódik, egyre többször meg is szűnik. Ha pedig használok fotót, másolás helyett az általa közvetített hangulatra irányítom a fókuszt, azt szeretném érzékeltetni.
