Bordy Margit
Bordy Margit

Bordy Margit

Művészpedagógus, festő, grafikus, költő

Ars poetica Keresem az ember és természet ősi kapcsolatát. A formák és színek jelképét, a fény és árnyék kontrasztját a rend, vagy mozgalmasságon belül, mely az újraalkotott természetben időn kívüli lehet. Vallom, hogy az igazi művészet az emberi lélek, a földi és szellemi élet mélységeibe és magasságaiba világít, az emberi élet tragikumát nemegyszer elviselhetővé váltva az isteni szellem igazságának ragyogása által. 

Ion Andreescu Művészeti Egyetem

Kolozsvár



Médiamegjelenések

http://www.kronika.ro/nd.php?name=Sh&what=4270#

 A kapu a világra nyíló emberi gondolat

 2006-07-21

Interjú Bordy Margit kolozsvári képzőművésszel, költővel

– Ki volt elõbb: Bordy Margit, a költõ vagy Bordy Margit, a festõ? 
– Jó kérdés, és tudok is rá válaszolni. Nagyon érdekes ez a kettõsség az életemben, tudniillik én képzõmûvészeti pályára készültem egy tehetségkutató felmérés folytán, amelyet az ötvenes évek végén Szászrégenben végeztek a marosvásárhelyi mûvészeti líceum tanárai. Hetedik osztályos voltam, és az osztályfõnöknõm elpanaszolta, hogy nem lehet bírni velem, mert minden órán rajzolok, és a tanáraimat is karikírozom, ami meglehetõsen felbosszantotta õket. Az irodalmi érdeklõdésem édesapám öröksége, õ volt nagy verselõ. Visszaemlékszem gyönyörû gyermekkori estéinkre, amikor édesapám többek között Vörösmarty, Ady, József Attila verseit olvasta fel nekem. Hát innen származik a lírai ösztönzés. S bár mindig képzõmûvésznek készültem, meg kell mondanom, hogy elõbb jelent meg versem, mint illusztrációm. Az akkori irodalmi lapok, folyóiratok, az Utunk, Igaz Szó, Korunk közölte egyetemista koromban írt verseimet. S a versírás késõbb is nagy kísértés volt, nem tudtam enélkül elképzelni az életem.
– A képzõmûvészeti alkotás lényege a gondolat képi megfogalmazása, láttatása; az irodalmi alkotás pedig a kép, az üzenet szavakba öntése. Hogyan egyeztethetõ össze a kétféle mûfaj?
– Ezt a magam és mások számára legérzékletesebben, azt hiszem, a Fõnix címû versemben fogalmaztam meg: Keresek egy szót, Uram, / valami kedveset. / Mint mélyillatú liliomnak: / varázsa legyen. / Talán õ is keres engem / rajzok hegyérõl integet, / mert nem derül az ég felettem, / míg adósa vagyok életemnek, / Múzsám is hiába kérdem / homályából a múlt idõnek, / eltûnt a szó, titok lett rejteke. / Keresek egy szót, Uram, / valami rejtelmeset. (...)
– A festményeken és a versekben mindegyre felfedezzük ugyanazokat a motívumokat: a kapu, az út, a fa, a természet világa és a történelmi táj, de a színek, a fény-árnyék játéka, sõt a zene is egyforma erõvel van jelen. Mintha akadálytalanul sétálna át egyik mûfajból a másikba...
– A kapu számomra fontos mozzanat, mert az emberi lelket, a gondolatot mintegy kapuként fogalmazom meg: hogy mennyire nyitott vagy zárt ez a láthatatlan kapu, mennyire vagyunk befogadóak a környezõ világgal, embertársainkkal szemben, vagy pedig elfordulunk, bezárkózunk, hátat fordítunk... Nagyon remélem, hogy rám inkább az elõbbi jellemzõ, és bármerre is nyílik ez a kapu, ha olykor a reménytelenségre is, mögötte mindig felsejlik az élet, a remény... Ami pedig a mûfajok közötti átjárást illeti, mûvészkollégáim s az alkotásaim elemzõi is nemegyszer megjegyezték: képeimen verseket fogalmazok, verseimben pedig a képszerûség, a színvilág dominál. Ez nem újdonság a mûvészet világában, távolról sem az én felfedezésem. Szimonidész aforizmája: „A festészet néma költészet, a költészet beszélõ festészet.” Szeretném hinni, hogy ez a kölcsönösség az én alkotómunkámban is szerencsés ötvözet.
– Térjünk vissza egy kicsit a kezdetekhez. Méltatói mindegyre megemlítik, hogy a szülõfalu, Unoka (Maros megye talán legkisebb települése) életre szóló útravalóval látta el.
– Jó, hogy ez szóba került, mert így legalább egy tévhitet is eloszlatunk. Nagyon érdekes helyen születtem. Unoka az anyai dédszüleim faluja volt. Szüleim és nagyszüleim tulajdonképpen Budapesten éltek a második világháború alatt. 1944-ben Budapest bombázásakor dédnagyanyám nagyon aggódott miattunk, és hazahívta a szüleimet, úgymond védettebb helyre. Akkor jöttek át Erdélybe, s így születtem én ebben a világtól elzárt kis faluban, ahova még út sem vezetett, csupán erdei úton keresztül lehetett megközelíteni. Mindössze egy évig voltunk ott, akkor szüleim átköltöztek Dicsõszentmártonba. Az életre szóló útravalóban azonban mégis van valami igazság, hiszen az Unokáról szóló emlékek, legendák élénken éltek a családban. (Például az a legenda járta a faluról, hogy betyárok fészke volt, hiszen erdõ közepén feküdt, szinte megközelíthetetlenül.) Jellemzõ e nagyon kis létszámú falu utóélete is: 89 után a franciák valamilyen humanitárius dolgot akartak véghezvinni Erdélyben, megkeresték a legkisebb falut. Talán számítógépes módszerrel bukkantak rá Unokára, és építettek egy utat a községközpontig, Faragóig, így most már könnyen megközelíthetõ, s magam is többször jártam a szülõfalumban.
– A természet, az erdélyi táj – történelmével, hagyományaival, mitológiájával, népmûvészetével átitatva – központi szerepet tölt be Bordy Margit alkotásaiban...
– A hely szelleme, ahogy mondani szokták, megérint, bárhol járok. Az alkotótáborokban, a kalotaszegi tündéri kis Zsobokon, Szárhegyen, Nagybányán, Szentendrén vagy Makón. Akárcsak a unokai legendáriumot, a történelmi, néprajzi, mitológiai hagyományokat is magamba szívom. Ez nem tételesen jelenik meg, hanem mintegy személyessé válik, beépül az érzésvilágomba, lelkületembe, és visszavetül képeimen, verseimben.
– Sok évig tanított – köztudott, hogy tájainkon nemigen él meg alkotásaiból ma sem a mûvész –, ez amolyan megélhetési szükséglet, túlélési stratégia volt?
– Föltétlenül és eléggé visszahúzott, elvont engem az alkotástól. Tizenhárom évig Tordára ingáztam, és ez nagyon kimerített, a 90-es években pedig a kolozsvári Báthory-líceumban tanítottam képzõmûvészeti nevelést. Persze közben volt a család, két fiúgyermeket felneveltem, egyikük a zenét, másikuk a természetet választotta élethivatásául. Ezekben az években kevesebbet dolgoztam, bár soha nem volt nagyobb megszakítás a munkásságomban, végig alkottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak nyûg volt a tanítás, sok örömöm is volt benne. Nagyon sokat lehet tanulni a gyerekektõl, meglátást, spontaneitást, néha fantasztikus, hogy mire képesek a gyerekek: elvonatkoztatnak, naiv õszinteségük szinte lebilincseli az embert. Nem mondanám tehát, hogy teljesen elvetélt évek voltak azok... De valahogy mindig szerettem volna szabad lenni, a szabadság nagy dolog minden téren, és ezt azóta érzem igazán, amióta búcsút mondtam a tanításnak, és csak a munkámnak élhetek...
– Visszatérve a mûvészethez: méltatói úgy tartják, a pasztelltechnika áll legközelebb Bordy Margit egyéniségéhez. Nemrégiben a Bulgakov kávéházban megnyílt kiállításán viszont lelkesen beszélt arról, hogy hamarosan olajfestményekkel rukkol elõ. Ezt valamilyen magasabb rendû mércének tartja az eddigiekhez képest?
– Nem feltétlenül. Szerintem az akvarell, a pasztell, a szén is felér néha az olajmunkával. Nem az a lényeges, hogy milyen anyagot használ a mûvész, hanem, hogy amit ábrázol, azt hogyan ábrázolja, mi az üzenete. Persze alá kell azért húznom azt is, hogy az olajat – amely már a reneszánsz elõtt jelen volt a mûvészet történetében – mindig is nemesebb anyagnak tekintették, már csak maradandóságának köszönhetõen is. Nekem régi álmom, hogy megvalósítsak egy nagyobb méretû sorozatot, elõ is vannak készítve a vásznaim, és õsszel hozzálátok. Persze ennek anyagi vonzatai is vannak, sokkal könnyebben hozzájut egy mûvész az akvarell vagy a pasztell anyagához, amennyiben saját költségén kell azt megvennie. Másrészt az is igaz, hogy amikor az ember már nagyon ural egy technikát, akkor nemigen tudja abbahagyni, jön magától, és úgy érzem – nem akarok szerénytelen lenni – pasztellben elég jól megvalósítottam az elképzeléseimet. De itt az ideje, hogy kipróbáljam magam más téren is.
– Csoportos és egy egyéni tárlat – utóbbi a Bulgakov kávéházban, amely egész nyáron megtekinthetõ –, egymást követõ alkotótáborok – Zsobok, Makó –, közben a Kriterion könyvkiadónál elõkészületben van huszonöt év után ismét egy önálló verskötet és egy antológia, novemberben újabb önálló kiállítás – így néz ki eddig az idei év mérlege. Mindig ilyen intenzív, ilyen sûrû volt Ön körül az élet vagy ez sorshozta felgyorsulás?
– A művészetben talán most ez az idõszak, amit úgy neveznek, hogy a beérés kora, amikor az ember tudja, hogy mit akar, tudja, hogy milyen úton akar menni. Ez nem törvényszerûség, nem szabály, de nálam igaz, hogy amióta szabad ember vagyok – ne mondja ki, hogy nyugdíjas, a szót is utálom –, azóta tényleg nagyon-nagyon intenzíven dolgozom, ez az életem, ez tölti ki minden percemet. Még az álmaimban is képeket festek, és verseket írok. Komolyan mondom, nem egy képem valósult meg álmomban, nem túlzok, verseket is álmodom, verscímek, kulcsszavak fogamzanak meg álmomban, amibõl kikerekedik a vers. Ez nagyon jó évnek ígérkezik. S ha a jövõre tervezett olaszországi utam is ennek a sikertörténetnek a jegyében zajlana, egy reneszánsz ihlette olaszországi sorozatot is szeretnék megvalósítani.

Bordy Margit
A Maros megyei Faragó községhez tartozó Unokán született 1944-ben. A marosvásárhelyi Zenei és Képzõmûvészeti Líceumot követõen a kolozsvári Ion Andreescu Képzõmûvészeti Akadémián szerzett oklevelet. Tordán és Kolozsváron dolgozott rajztanárként, közben versei, illusztrációi jelentek meg az erdélyi irodalmi lapokban és folyóiratokban. Versei kötetben elõször a Vitorlaének címû antológiában jelentek meg, majd önálló verskötetben Hét fehér címmel. 1970-tõl napjainkig számtalan csoportos és egyéni tárlaton mutatta be festményeit nemcsak idehaza, hanem Magyarországon és Svédországban is.


Szerzo: Jakab Márta

 

 

Bordy Margit laudációja - Szolnay Sándor díjátadó, EMKE, 2019

Itt él közöttünk egy művész, szinte havonta találkozunk újabb és újabb munkáival a kiállításokon, s csak ilyenkor, kerek évfordulós születésnapja közeledtével jut eszünkbe, hogy köszönetet is mondjunk azért a sok művészi élményért, amiben évek, évtizedek óta részesít. Örülök, hogy ezt most megtehetem. Hogy elmondhatom: Bordy Margit 75. életévének a küszöbén sem fogta takaréklángra alkotókedvét, sőt egyenesen feltartóztathatatlan iramban munkálkodik a rá mindig is jellemző művészi igényességgel, magabiztossággal és fantáziával.

Valaki az Értől indul el/ S befut a szent, nagy Óceánba – ötlik fel bennem a párhuzam. Mindössze az Ért kell Unokára, az aprócska székely falura, szülőfaluja nevére cserélnem. Innen, a pár száz lelkes településről indult Erdély-hódító útjára Bordy Margit, minek előtte leérettségizett a marosvásárhelyi művészeti középiskolában és elvégezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. S a párhuzam nem csak azért indokolt, mert Margitkától a költészet sem idegen – már  diákkorában jelentek meg versei az Utunkban, hogy mára több kötetes költőként is számon tarthassuk –,  hanem azért is, mert éppen Ady Endre a kedvenc költője. S mert még mindig elevenen él bennem a Barabás Miklós Céh legutóbbi, kolozsvári Művészeti múzeumbeli tárlatának egyik kiemelkedő alkotása, a 100 éves évforduló alkalmából a Párisba beszökött az ősz költőjét megidéző, a vers könnyeden-kacagón komor hangulatára reflektáló, Bordy-féle festői átlényegítés.

De egy másik évforduló sem kerülte el a képzőművész figyelmét. Az öt évvel ezelőtt elhunyt Gabriel Garcia Marquez Száz év magány című regényének időspirállal érzékeltetett pasztellbe formálásával olyan képi párhuzamot teremt, amelyre csak egy lélekbúvárkodásban is járatos művész képes.

Erre utal egyébként egész életműve. A fekete-fehér grafikákkal és olajba tett kiruccanásokkal fűszerezett, egyedi pasztellvilág. Egyedi, s ezt erőteljesen hangsúlyoznám, ugyanis a nemes, de fölöttébb sokrétű erdélyi pasztellhagyományok kavalkádjában sikerült kialakítania azt a sajátos szigetet, ami csak az övé, azt a sajátos és összetéveszthetetlen nyelvezetet, ami egyes-egyedül csak rá jellemző.

Bonyolult térkép a lélek mitológiája – írja A teremtés misztériuma című versében. Ebbe a bonyolult térképbe, a lélek mitológiájának rejtett zugaiba nyújt betekintést a művész színekbe, formákba, ritmusokba, az árnyalatok alliterációjába fogalmazott, látványos képkölteményeivel. Látomásos, metaforáktól hemzsegő festői megnyilatkozásai mintegy hidat teremtenek lét és nemlét, való világ és metafizikus tér között.

És ismételten el kell mondanom, amit már többször is megtettem, hogy Bordy Margit, az érzékeny kolorista  látomásos jelenések és valósághű mozzanatok egybeolvasztása révén teremt egyedi művészi univerzumot. Szubjektív szimbólumhasználatával, mindegyre visszatérő állandóival, amilyen a tágra nyitott ablak, a kép a képben motívum, a felhőritmusok, dombhajlat, lágyan omló drapéria, fa, madár, levél, kancsó, fényszőnyeg, papírtekercs, fehér lap ironnal és társaik, sajátosan bensőséges képiséget valósít meg. Ez a hazai gyökerekből táplálkozó, de a nagyvilágra nyitott, érzelmi és gondolati megalapozottságú pasztellvilág a ráció és az emóció sajátos elegye. A művész metafizikai mélységekig menően tárja föl etikai-esztétikai fogalomrendszerének lényegét, az árnyalatok gazdag skáláját felvillantva érzékelteti az álom és legenda puha ködéből kibomló valóságszeleteket, az örök Erdély-élményt.

A művészet titok. Olyan belső erőforrások sajátos kisugárzása, amely a tudatalattinkra hat, izgató, de egyben felemelő is. Ennek a titoknak a szerencsés birtokosa Bordy Margit, és ebbe a titokba avat be bennünket is. Köszönjük Margitka és további sikeres titokfejtést kívánunk neked a magad és mindannyiunk örömére!

Németh Júlia