Szilágyi Barnabás
Festő
Festészeti munkáim középpontjában a táj mint mentális konstrukció áll. Nem a természet ábrázolása érdekel, hanem azok a belső terek, amelyek az emlékezet, a vágy, a hiány és a bizonytalanság rétegeiből épülnek fel. A képeimen megjelenő tájak nem topografikus helyek, hanem instabil, határ nélküli mezők, ahol a természeti formák-fák, növényi struktúrák, horizontok elveszítik eredeti funkciójukat, és pszichikus jelekké alakulnak. A kert, majd később az út és végül a Tartarosz fogalma mentén egy olyan belső táj bontakozik ki, amely egyszerre hordozza a menedék és a bomlás tapasztalatát. Ezekben a terekben a rom, a nem-hely és a senkiföldje nem pusztán motívumok, hanem szervezőelvek: az átmenetiség, a sodródás és az identitás feloldódásának vizuális formái. A gyakran visszatérő pálmafa-motívum a trópusi idill kollektív képzetét idézi meg, ironikusan elmozdítva azt a hamis ígéretek és az elérhetetlen vágy tere felé. Festészeti technikám a kontroll és a véletlen közötti feszültségre épül. Referenciák nélkül dolgozom, a képek anyagi folyamataiból indulva: lazúros rétegek, törlések, csorgatások, kaparások és oldódások alakítják a felületet. A festmény nem előre elgondolt kompozícióként születik meg, hanem az anyag reakcióin keresztül formálódik, mintegy önmagát építve fel. A felület így nem ábrázol, hanem eseményt rögzít – a széthullás és az újraszerveződés folyamatos állapotát. Munkáimban a sötétség, a bizonytalanság és a lebegés nem negatív tartományok, hanem a jelentésképzés lehetőségei. A képek egy belső alvilág felszíneiként működnek, ahol a romlás nem végpont, hanem a teremtés előfeltétele. Ez a tér számomra az alvilág romantikája: annak elfogadása, hogy a létezés nem stabil formákban, hanem folyamatos átváltozásban ragadható meg.